11 órakor volt a találkozó a buszmegállónál, ahol polgármester úr stílusosan, teljes úszó menetfelszerelésben fogadta a kirándulásra jelentkezőket. Jót derültünk rajta, hiszen az eredetileg pünkösdhétfőre tervezett programot, az előző éjszakai, nagy mennyiségű eső alaposan elmosta. Most reggel azonban csak a polgármester úszott egy keveset, pár napot halasztva, de törve nem, lelkesülve vágtunk neki a Parlagoknak.
A Fő úton átkelve, keskeny utcán lefelé haladva értünk el egy rétig és a magántulajdonban lévő tóig. A tó és az Ablánc-patak között haladva - a környéket sokat járó, jól ismerő - helyi túravezetőinktől számos érdekes dolgot megtudtunk a hódokról. Informáltak bennünket váraikról, honnan jöttek, hányan vannak, hogyan építkeznek, hogy tulajdonképpen milyen megosztó munkát végeznek, ezek az egyébként szorgalmas, aranyos emlősök.
A patakot hátra hagyva a szigorúan védett lápos részt néztük meg tisztes távolságból, hiszen a mocsár nem gyerekjáték. Átkelni rajta életveszélyes. Az ott üldögélő nyulat persze ez egyáltalán nem zavarta, csak meglepődött a sok vigyorgó, kétlábú lényen.
Útunkat sűrű erdőben, ligetes részen folytattuk, majd kis kaptató után az erdő kinyílt előttünk és vakító, tágas rétre értünk, a célállomásra. Ott volt a házikó, a gondosan elrendezett asztalok, padok. Széna és pörkölt illata szállt a levegőben. Tökéletes párosítás! Helyi férfiak, akik jól értik, hogy egy darab vadhúsból, némi hagymából, meg piros paprikából, fűszerekből miféle csodát lehet varázsolni, no meg persze az a jó vendéglátós, aki érti, hogy mire vágyik egy forróságban kiszáradt torok, készségesen álltak rendelkezésünkre.
A két hatalmas vadcseresznye fa alatt aztán sokáig más szó nem esett, mint „ki kér még csípőset?, hol a söröm?, de jó ez az ubi!” A szakács meg megkérdezte: „Hát a vasárnapi ebédhez hol marad az ima?” Mi meg teli szájjal csak mosolyogva gondoltuk: „ aki ételt, italt adott…” …mármint most, itt nekünk. Ámen.
A kiadós ebéd után túravezetőnk jóvoltából még vajban pirított vargányát is kóstolhattunk, aminek az ízét nehéz lesz elfelejteni, olyan mennyei volt.
Pihenés, beszélgetés után a régi tömördi szőlőhegy felé vettük az irányt. A tősgyökeres falubeliek meséltek arról, hogy anno kinek, hol volt a szőlője, hogyan dolgozták fel az értékes fürtöket. Kedves emlékek elevenedtek meg arról, mikor kislányként a nagyapa szőlőjébe jöttek fel dolgozni, ebben az erdőben volt a számháború, amott meg gyűjtötték a szénát kézzel. Az újabb lakók pedig tűnődve hallgatták a történeteket.
Visszatérve a rétre, ahol útunk véget ért, egy traktor forgatta a szénát. A író eltöprengett, hogy bizony most már nem kell kézzel művelni ezt. Régi idő, új idők…emlékek és emlékek hallgatása…régiek és újak… A világ mostanában tú gyorsan pörög, de már egyet biztosan tudunk, hogy ez az erdőkkel, rétekkel körbevett, völgyben nyugvó békés falu, szeretett TÖMÖRD, a MI szívünk kicsiny szeglete. Éltessük sokáig!